A kis ház titokzatos lakója - Albert Rea 4.m
1. fejezet
Nos, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nincs semmi érdekes a fiókomban, csak néhány füzet, de abból aztán mindenféle van: kicsi, nagy, kockás, vonalas, sőt még a lakatos naplóm is, na meg néhány tankönyvem. Ez egészen így is volt addig a bizonyos márciusi napig, ami éppen szerdára esett…
Én egyébként szerdánként rockizni járok, s ez a nap is ugyanúgy történt, mint a többi. Hazajöttem a rockiról, leraktam a táskámat, fuvoláztam kicsit, és be akartam pakolni a hátizsákba, de amikor kinyitottam a fiókomat, teljesen üres volt. Az összes füzetem a földön hevert. De még ha csak ennyi történt volna! Csakhogy a fiókban az én ceruzáimból eszkábált kis házikó állt, aminek egyébként nem nagyon örültem. A házikón egy kis tábla volt, a táblára pedig ez volt odafirkantva: „Üdvözöljük…”, pontosítok: „NEM üdvözöljük Önt Fanyarházi Fintor otthonában! Kopogás nélkül és kopogással se lehet belépni!”
Ettől a perctől kezdve legalább száz gondolat fordult meg a fejemben: egyáltalán ki lehet ez a Fanyarházi Fintor, mekkora lehet (bár erről voltak sejtéseim), na, meg hogy hogy nézhet ki, és hogy jöhetett be? Majd ezt a hihetetlen sok gondolatot egy nagyon idegesítő hang zavarta meg.
- Haaaaa, hú.
Erre a bizonyos hosszú haaaaa hangra a kis ajtó megszorult, a hú-ra pedig kicsapódott. Ez valahogy így hangzott: haaaaa hr hr hr, hú, csatt! haaaaa hr hr hr, hú, csatt! Nos, ez a hang leginkább horkolásra hasonlított, ezért egy kicsit megijedtem, és az ujjammal lassan közelíteni kezdtem a kis percenként csapkodó ajtajú házikó felé.
A híres nevezetes Fanyarházi Fintor
2. fejezet
Szóval ott csapkodott a kis ház ajtaja, én pedig egyre közelebb toltam az ujjamat. Aztán lassan kinyitottam, és benéztem a gyufásdoboz méretű ajtón.
A kis házban volt egy kis asztal, egy kis szék, egy picike könyvespolc, és egy… ó, nahát, egy icipici, helyes kis függőágy, a függőágyban meg valami mocorgó pukli. Habár, ha jobban megnézem, ennek a puklinak van keze is, lába is, meg kis hegyes füle.
- Na, erre aztán már nagyon kíváncsi vagyok – gondoltam magamban, és elkezdtem bökdösni a kis puklit, erre az hirtelen felhorkant. – Na, már megint ügyeset csináltál, Rea… - társalogtam magamban. – Most lehet, hogy felébresztetted azt a kis valamit.
De amíg ezen vitáztam magammal, valaki meghúzta a hajamat.
- Áúúú! – visítottam, majd lenéztem a fiókomra. A fiókban egy, a hüvelykujjammal egyméretű kis lény állt. Hogy mit ne mondjak, nem volt valami szép látvány. A kis töpszlinek hegyes sipkája, kekizöld nadrágja és (szerintem) a világ legrondább ingje volt. De ez csak a kezdet, mert a feje, még ennél is ocsmányabb: nagy hosszú orra, láthatóan ronda szája, és a szeme… szinte kidülledt a helyéről, és ez a manó, ha szabad így neveznem, ott állt az íróasztalomon.
- Te ébresztettél fel???
- Nos, hát… ööö… hát…
- Hát, hát, mit hát? Te ébresztettél fel?
- Tudod… igen, mert nem tudtam, hogy ki vagy mi vagy te, és hogy…izé… mit keresel itt.
- Figyelj csak, téged az ne érdekeljen, hogy én mit keresek itt, viszont te ne ébressz fel, és ne zargasd az én tulajdon házamat!!!
- Na, álljunk csak meg! A te tulajdon házad? A te tulajdon házad? Na, figyelj csak, te kis méregzsák, ez itt az én házam, az én fiókom és az én ceruzáim, úgyhogy kifelé, de nagyon gyorsan!
- Hát, tudd meg, hogy Fanyarházi Fintorral így senki sem beszélhet, mert én egy kifejlett, extra mini mezei troll vagyok!
- Engem nem érdekel, hogy te ilyen és olyan manó vagy, de… - és itt elhallgattam, mert a kis mezei akármicsoda olyan vörös lett, mint egy paradicsom.
- MANÓ??? MANÓ??? Kikérem magamnak, hogy én… Nem vagyok manó! – és azzal becsapta maga mögött az ajtót.
Albert Rea, 4. m
