Japán kapcsolat

Ritkán, sőt az esetek többségében soha nem adódik lehetőség egy olyan érdekes és távoli ország megtekintésére, mint a Japán. De ezen túl még színházi fellépésekre, iskolalátogatásokra és a japán családok életének megismerése biztosan csak tényleg keveseknek van lehetőségük.
Ezért nyílván felvetődik a kérdés, hogy sikerülhetett ez nekünk?

Előzmények

1997-nem figyelt fel iskolánk művészeti képzésre, tanulóink rajzaira és kimagasló eredményeire Josizawa Miiru, akinek a véletlen szerencse folytán éppen iskolánkba járt saját gyermeke. Javaslatára már 1997-ben kiállítottak tanulóink Japán városaiban több kulturális intézményében és iskolákban.
Kiállításunk sikere messze meghaladta minden elképzelésünket. Tanulóink valamennyien arany, ezüst és bronz-érmet nyertek azon a világversenyen, amelyre e kis alkotásokat a japán kollegák továbbítottak. Kiállításainkról rendszeresen hírt adtak a japán újságok, méltatva iskolánk művészeti nevelését.
Részben e szép eredménynek, részben pedig annak az érdekes véletlennek köszönhetően, hogy éppen a naganói Téli Olimpia idején annak az iskolának a kiállítótermében mutathattuk be alkotásainkat, akik az olimpia idején, szintén véletlennek köszönhetően szurkolásra a magyarokat húzták ki. 1998-ban pedig iskolánk AUL'ART Galériájában és a XIII. ker. Polgármesteri Hivatal galériájában mi mutathattuk be a japán gyerekek csodálatos kis alkotásait. A kiállítás iskolánkban a japán nagykövet nyitott meg, és ezt követően állófogadáson fogalmazódott meg bennünk a japán vendégekkel közösen a kölcsönös látogatás lehetősége. Az utazást már gondolatban elterveztük, és ennek megfelelően kölcsönös kulturális megállapodásokkal és szerveződésekkel támasztottuk alá elképzeléseink komolyságát.
Szerződésünk szerint több japán színházban illetve iskolában is fellépnek művészeti programunkkal tanulóink, akiket japán családok látnak vendégül, és cserében a magyar családok, fogadják a következő évben ide látogató japán gyerekeket. A szerződések azonban kevésnek bizonyultak e rendkívül költséges utazáshoz.
De az utolsó pillanatban a segítség is megérkezett. A XIII: Ker. Polgármesteri Hivatal és a japán fél pedig is támogatta utazásunkat. Ekkor átvettük repülőjegyeinket és a következő napon került sor Japán eddigi történetének legnagyobb nukleáris katasztrófájára.
Mint minden felelősen gondolkodó ember, mi is a visszalépést terveztük, míg a Japán Nagykövetség munkatársai és a magyar atomfizikusok meg nem nyugtattak minket arról, hogy nyugodtan mehetünk. Így a szülők és pedagógusok akarata szerint elindultunk.
1999. október 6-án az AIR FRANCE járatával indultunk útnak, majd a hatalmas gépmadár, Jambó Jet gyomrában töltöttünk 4 órás párizsi várakozás után 11 órát, és megérkeztünk Tokióba, a várostól 60 km-re található Narrita repülőtérre. Fáradtságtól és álmosságtól kábultan egy patika tisztaságú térbe kerültünk, majd csomagszállítási manőverezések után rövidesen a vonaton ültünk. Tokióban már várt minket egy japán úr, aki készségesen segítette további utunkat. Első állomásunk Naganó volt, ezért gyorsan átszálltunk a gyorsvonatra, amely röpke másfél óra alatt repített minket a 260 km-re találtható Naganóba. Ez az a bizonyos jól ismert japán gyorsvonat, ami 270 km-es sebességre is képes. Azonban számunkra e legnagyobb sebessége sem volt érzékelhető a távoli fix pontok és puha futás miatt.
Megérkeztünk Naganóba. Már az állomás szűk peronján vártak minket a fogadó családok és a Naganói Baráti Társaság Elnöke. Ekkor autókba szálltunk, és meglátogattuk a Yuya Általános Iskolát, ahol kitörő lelkesedéssel szeretettel fogadtak minket. Rövid beszélgetés után elfoglaltuk szálásainkat.

A másnap máris a Yuya Általános Iskola meglátogatásával kezdődött. Az iskolában, mint Japánban szinte minden intézményben és családoknál csak papucsban lehettünk. Az iskola bejáratánál ott sorakoztak a cipő ill. papucstartó szekrények. Így hát felvettük ünneplő ruháinkhoz, öltönyeinkhez szép piros színű papucsainkat, és nem sokkal később már a magyar díszbe öltözött tornateremben japán gyerekek között vonultunk az iskola színpadára.
És legnagyobb meglepetésünkre a 6 osztályos Yuya iskola kis tanulói őszinte szeretettel és tisztelettel a magyar Himnuszt éneklik.
Ezt követték az igazgatói köszöntések, amelyben egyértelműen kifejezésre jutott milyen nagy jelentőséget tulajdonít e kulturális és oktatási kapcsolaton túl is népeink barátságának építésében a két iskola ill. a Nagano városa és kerületünk, amelynek üdvözletét is átadhattam, - megköszönve e kapcsolat építése során nyújtott segítséget.
Az üdvözlő szavak után megismerhettük a japán gyerekek szép énekeit és táncait, amelyekkel tiszteletünkre készültek. Ezt követően óralátogatásokra és könyvtár megtekintésére, majd az ebédre került sor.
Ez az ebédre az osztályokban került sor. A japán gyerekek saját osztályaikban padjaikon szépen megterítve ebédelnek, ill. szolgálják fel t számukra ügyeletes társaik az ebédet. Mert itt aztán a legkisebbtől kezdve nemcsak tanul, de megtanulja a munkát is. Ebédet szolgálnak fel előírás szerinti hófehér köpenyekben, szájvédő maszkokban és kesztyűben, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kissé arrébb pedig, már a folyosó takarítása folyik. A 6-7 éves gyerekek, csakúgy, mint a nagyobbak. Nagyságuknak megfelelő kis vödreikből felmossák a folyosókat, korlátokat és termeket. Az iskola ragyog, a gyerekek boldogok.
Asztalainkon saját neveink mellett szép kis ajándékokat is találunk, de arra is volt példa, hogy ebéd után a gyerekek segítségével origamit is hajtogathattunk. És a lényeg, hogyan is boldogultunk a pálcikákkal, hiszen mint tudjuk a japán ember pálcikákkal eszik és ez alól csak ritkán kaphat felmentést egy európai.
Hát igen, - küzdelmes feladat, de hát valahogy elboldogultunk, - ahogyan lassacskán a japán konyha jellegzetes ízeit is kezdtük elfogadni. A mit, mivel hogyan fel nem tett kérdéseinkre, pedig kérdő tekinteteink alapján a japán gyerekek pedig válaszoltak.
Este rövid próbára került sor, majd másnap naganói első iskolai fellépésünkre.
Csapatunk felkészítő tanárai: Király Nagy Zsuzsanna énektanár, Deffend Irén néptánctanár, Sziláhyi Gyula balettművész. Közülük Király Nagy Zsuzsanna és a második Szilágyi Gyula jelen volt. De említést érdemelnek a kiutazó gyerekek, iskolánk 5 és 6 osztályos művészetis tanulói is: Banka Viktor, Colnár Tamás, Deák Fruzsina , Grosz Eszter, Henter Lilla, Kincses Brigitta, Kozó Szbolcs, Mészáros Dorottya, Nagy Dóra, Németh Mariann és Szikora Iván akik teljes elszántsággal, tehetséggel és akarattal mutatták meg az olimpiai városban mit is tudnak a magyar gyerekek.
Rövidített előadásunkban magyar és japán népdalokat énekeltek, néptáncot mutattak be és a Ludas Matyit adták elő sajátos pantomim koreográfiával.
Az eredmény sem maradt el. Hatalmas tapsvihar fogadta a szereplést, majd a jókedvet tovább emelve a magyar gyerekek a japán gyerekeket és felnőtteket táncra invitálta egy felejthetetlen félórás táncházra került sor.
A "nagy előadásra", a teljes 50 perces műsor bemutatásra másnap került sor Nagano Kulturális Centrumának attraktív belső terű, 600 fő befogadására alkalmas színháztermében. A színház, éppen a Téli Olimpia alkalmából épített márvány és üvegpalota a jégkorong stadion mellett található
Legnagyobb meglepetésünkre telt ház volt. A japán-magyar barátságot is jelképezve a magyar gyerekek mellett japán felnőtt zeneművészek és énekkaros gyerekek is felléptek. Műsorunkban elsősorban magyar vonatkozású darabokat játszottak ill. énekeltek.
A tapsvihar sem maradt el, és ekkora már szinte egész Nagano tudomást szerezhetett az újságokból és a televízióból a magyar gyerekek sikereiről.
És az utazások, próbák, fellépések és fogadások után végre elérkezett október 10.-e a pihenés ideje.

A naganói családok - akinél a gyerekek laktak -, szinte kivétel nélkül kirándulni vitték a gyerekeket, és sok szép ajándékkal lepték meg őket. Egyesek már új, méretre előre megvásárolt cipővel és más szép divatos ruhával, kalappal várták a gyerekeket.
Másnap, pedig közösen kirándultunk naganói vendéglátóinkkal. Két busszal indultunk el a Naganó körüli hegyekben. Másfél órányi utazás után egy tradicionális japán épülethez érkeztünk, ahol cipőink levetve rögtön a tésztakészítés műveleteit is elsajátíthattuk, sőt a metélést is péksegédek vezényletével. Nem is annyira a pékmesterség szakmai fortélyainak elsajátítása, mint a tartós földön ülés képességének megtanulása okozott egyeseknek gondokat.
Négyes csapatokban elkészíthettük a metéltet és főzésre, elkészítésre a konyhába vittük, ahol perceken belül egy igazi japán ételt készítettek belőle, amit ebédként el is fogyasztottunk azonnal.
Másnap fellépés a Yuya Általános Iskolában, és máris véget ért a naganói hét. Elérkezett a búcsú pillanata, természetesen a hatalmas szép tornateremben ünnepi díszben várnak már minket. A gyerekek, a tantestület az Oktatási Bizottságok tagjai, a Baráti Társaságok elnökei és a fogadó családok mind itt vannak.
A termekben magyar zászlókat lengetnek, a falakon a japán és magyar zászló mindenhol, és ismét megszólal a Himnusz. A japán és magyar gyerekek együtt éneklik legszentebb imáinkat, szinte tökéletesen.
A búcsúztató szavak után ünnepi rendben próbáltunk meg kivonulni a belénk kapaszkodó és kezünket simogató tömegben. Tapasztalhattuk a japán emberek, a japán gyerekek önfeledt szeretetét és ragaszkodását, hogy milyen komolyan képesek venni népeink barátságának ügyét, amelyek ott és akkor részesei lehettek.
Japán barátaink egészen a gyorsvonatig kísértek minket, ahol a fogadó családok és a gyerekek a búcsú pillanataitól elérzékenyülve, sírva integettek egymásnak látótávolságon belül.
Elindultunk rövidesen 270 km-es sebességgel haladva másfél órai utazás után egy új, másik "világba", Tokióba a világ negyedik legnagyobb városába, a fények és forgatag világába.
A pályaudvarról a Polgármesteri Hivatal munkatársainak segítségével egyenesen a Setagayai Nakomaru Iskolába, másnapi fellépésünk színhelyére látogattunk. Itt találkoztak a gyerekek a fogadó családjaikkal. A rövid bemutatkozás után mi, kísérők egy Buddhista Zen templom belső életével ismerkedhettünk két teljes napon át, ahol október 13-án japán művészekkel együtt egy alkalmilag ácsolt színpadon mutathattuk be ismét nagy sikerrel műsorunkat.
Másnap pihenés, Tokió megtekintésére, és hajózására került volna sor, ha nem késtük volna le a hajót. Ezért aztán taxikba vágódtunk, s hogy kárpótoljuk magunkat Tokió egyik legérdekesebb, lampionoktól díszes vásárló-utcájában költekeztünk.
Este pedig már tovább is utaztunk Edogavába, következő fellépésünk színhelyére. A fogadó családok a kerületi Művelődési Központban vártak minket, egyik későbbi előadásunk színhelyén.
Másnap, október 15-én meglátogattuk a Simokamatai Általános Iskolát, vendéglátóinkat, és megismerkedtünk az iskola belső életével és az ünnepélyes tornatermi fogadás után kezdődött a közös éneklés, tánc, mulatság, ahogyan az előző iskolában is. És délután ismét főpróba és ismét előadás Tokió egyik legszebb 600 férőhelyes színháztermében, ahol japán művészekkel léptek fel ismét tanítványaink.
A siker egyre fokozódik, ahogyan a fáradtság is, ez volt az utolsó előadás.
Két nap pihenés, városnézés és vásárlás következett, majd elérkezett október 18.-a, a nagy nap, a visszautazás, az igazi búcsú pillanata.
A Tokiói repülőtérre érve meglepetten láttuk a naganói vendéglátóinkat, akiknél először voltunk, hogy szinte valamennyien itt vannak Tokióban, és itt várnak minket, hogy újra láthassanak, és ismét elbúcsúzhassanak tőlünk. Megtudtam, hogy időben, 8 órára ideérjenek, hajnali háromkor indultak Naganóból Tokióba.Az utolsó intések, és máris emelkedik velünk a Jambo Jett.

Sayonara! Viszontlátásra!

Akár egy álom. Szinte még a mai napig felfoghatatlan az a sokféle inger, hatás, érzés amit a japán emberektől kaptunk.